Könnyű ezt mondani...és amúgy se fog összejönni...én ehhez hülye vagyok...jójó, majd talán egyszer...ja , neki összejött, mert ő szebb... okosabb.... jó kapcsolatai vannak....neki könnyű, nekem nehéz... ó miért vagyok ilyen ilyen szerencsétlen....és ebből se különben se lehet megélni...a szüleim is megmondták.....azt hiszem most inkább megyek és lehúzom magamat a wc-n!

Körülbelül 26 éves koromig, ezek a gondolataim gátoltak abban, hogy az legyek, aki.                           

Nagypapám tehetséges rajzművész volt, de csak titokban, mert az igazi hivatása pilóta. Szeretett rólam portrékat, önarcképeket készíteni és minden egyes rólam készült műve alá odarajzolt egy rózsát, s azt mondta:   

- Tudod, Csufi egy nap Te is ki fogsz nyílni, de most még csak egy kezdetleges rózsabimbó vagy. - És igaza lett, tudott valamit az öreg.

26 éves koromban kanyarodtam vissza az íráshoz, amikor az életem elért egy olyan fordulóponthoz, amikor tudtam változtatni kell vagy különben belebetegszem. Nem szerettem magamat, az életemet, az önbizalmam is a nullával volt egyenlő. Az egyik közeli ismerősöm indított egy életvezetési tanácsadást, amin két és fél éven keresztül részt vettem. Minden egyes héten elmentem. Beszélgettünk. Igazán neki kezdtem először megnyílni. És ekkor elkezdtem írni, önmagamról, mert fogalmam se volt ki vagyok. Főiskolára jártam, amit utáltam. Szülői nyomásra kezdtem el, de mindig is éreztem én mással akarok foglalkozni. Írni akarok és saját vállalkozást indítani. Így hát egyre többet írtam, igazából, hagytam, hogy felszabaduljak.

Közben kaptam egy megerősítést az élettől, ugyanis megtaláltam a következő lépést, ami önmagam megismeréséhez még közelebb vitt. Kreatív írás tanfolyam a Magyar írószövetségnél. Egyből jelentkeztem is rá. A főiskolát szüneteltettem és kerestem egy irodai állást. Minden összejött. Hogy miért, mert talán mindig is ez volt a terv. Nem hiszek abban, hogy minden előre meg van írva, de abban viszont igen, hogy mindig van választásunk. És ha igazán szívből jön, amit szeretnék hihetetlen utakon keresztül, de megtaláljuk rá a megoldást, és Velem is pontosan így történt.

És nemsokára megtörtént az,a miről addig csak álmodtam. 2014 júniusában a Magyar Írószövetség félévzáró estjén, két profi színész előadta a művemet, ami ezt követve az októberi folyóiratban meg is jelent: 

2015 február 2-án pedig megtudtam a hírt, hogy egy másik művem a Flash Fiction Európa 28 novellapályázat végeredménye szerint, bekerültem a legjobb 10 pályázatba Magyarországról.

2015-ben egy kedves barátom első kiskönyvében is megjelent egy folytatólagos novella részlet:

 2016-ban pedig elkezdtem dolgozni a saját és egyben első könyvemen, amiben a legjobb barátnőm segédkezett, mint szerkesztő, aki 2017 februárjában meghalt. 

2017 novemberében pedig vele álmodtam és ekkor született meg az érzés bennem, hogy nem adhatom fel az álmomat bármilyen rossz dolog is történt Velem. Ezért is hoztam létre az első bejegyzést.

Erről bővebben olvashatsz itt: http://fannitasztikus.blog.hu/2017/11/02/misszio_121.

Azért írom ezt le, mert tudnod kell, hogy bármi is fontos a szívednek, valóra vállhat. Nem kell ehhez mesefigurának lenni és várni a hercegre, nem számítanak a körülményeid. Ma már rengeteg lehetőség van és nagyon sok ember, akiről példát lehet venni, és megvizsgálni, ők, hogyan csinálták. Mindenkinek ott van az esély, de mindenkinek magának kell eldönteni. 

Had osszak meg veled egy régebbi írásomat, amit akkor írtam, amikor felelősséget kezdtem vállalni önmagamért, próbáltam a saját lábamra állni. Már tervben volt, hogy elköltözöm otthonról. Akkoriban faltam az édességet, és a versenysúlyom 70 kg volt. De próbáltam odafigyelni, edzeni. Semmilyen randi nem jött nekem össze, nem éreztem magamat szépnek, magányos voltam és hiába volt egy stabil állásom, csak az írás volt nekem, amibe igazán kapaszkodni tudtam. 

Megéri? 

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor két hónappal ezelőtt a barátnőmmel és a vőlegényével ültem egy kocsmában. Már a harmadik koktélomon is túl voltam, mikor megérkezett az-az email, amire vártam, és amit akkor, az utolsó lehetőségemnek gondoltam a boldogságomhoz. Ez tartotta bennem még a reményt. Nos, a válasz, nem azt tartalmazta, amit én szerettem volna.

Egy zsúfolt halovány fényű pub-ban ültem, és azt éreztem nem bírom tovább. Elég volt a fájdalomból, elég volt, hogy mindenki csak összetör, elég volt a mélypontokból. Úgy éreztem, hogy nincs kiút a helyzetemből, s a szívem milliónyi darabokra hullott. Majd kicsordult az első könnycsepp, a második és így tovább. De nem folytathattam a sírást, hiszen a sminkem és ez a sok ember körülöttem…

Szégyelltem magamat mások előtt, de ami a legrosszabb volt, hogy önmagam előtt is. Az e-mailben az ex-em végleg elbúcsúzott tőlem, és fájt, mert kudarcként ért. Akkoriban ez már a sokadik eset volt. A lelkem mélyén éreztem, hogy ez fog történni, de inkább áltattam magamat, hiszen önbecsapás az egyik legkönnyebb dolog a világon, hiszen így nem érhet fájdalom.
De vége volt, és nekem is ott végem volt.

A barátnőm ekkor megsimogatta a kezemet. Olyannyira jólesett az érintése…azt éreztem, hogy zuhanok a szakadék mélyébe, ahol sötétség vesz körül és félek. Bizonytalan vagyok és pánikba estem.
Ekkor valaki hirtelen elkapta a csuklómat, s éreztem, hogy tart, és nem zuhanok tovább. Igaz, még mindig semmit sem láttam, de a keze melegsége biztonságot nyújtott, nem voltam többé egyedül.
Ő továbbra is simogatta a kezemet, ami az asztalon nyúlt el erőtlenül és csak annyit mondott:
- Én biztos vagyok benne, hogy amint elköltözöl otthonról, minden sokkal jobb lesz. Megnyugszol és összeszeded magad, új lehetőségek fognak megnyílni előtted. Arról nem is beszélve, hogy tuti valahol kint rohangál számodra az Igazi.- egy hang se jött ki a torkomon, csak bólogatni tudtam. De akkor ott ez hatalmas erőt adott, s megmentett önmagam legsötétebb részéről.

Aznap este, mielőtt elaludtam, imádkoztam, hogy így legyen és hálás voltam, hogy ha már én nem hittem eléggé magamban, más megtette helyettem és ezáltal egy tükröt mutatott felém, hogy tartozom magamnak annyival, hogy adok egy esélyt. S fogalmam se volt, hogy hogyan és mikorra leszek kint a szakadékomból, de úrrá lettem a félelmemen és elkezdtem bízni. Akkor ez volt az egyetlen egy mentsváram.
Teltek a napok az órák, néha lassan néha gyorsabban, a hangulatom ingadozott, a hitem olykor elhagyott, majd útközben újra és újra összeszedtem. Hol kétségbeestem és önsanyargatásba kezdtem, hol pedig stagnáltam, és őrültem, hogy végre stabilan kezdek megállni lelkem két lábán.
Rengetegszer végig pörgettem az életemet gondolatban. Próbáltam mérlegelni mi az, amit helyesen tettem, mi az, amin utólag változtatnék, illetve nem követném el a jövőben. Sokszor elsírtam magam, és féltem, mert szembe kellett néznem a hibákkal. Nemcsak azokkal, amit esetleg mások ellen vétettem, hanem azokkal is, amikor önmagamat büntettem. Ez utóbbi fájt a legjobban.

Minden egyes ilyen alkalommal ott álltam magammal szemben, meztelenül. Láttam a karcolásokat, amiket önmarcangoláskor ejtettem magamon és láttam az ostorcsapások nyílt és mély sebeit, melyek még nehezebben gyógyultnak. A saját tükrömbe pillantva, a látvány még fájdalmasabb volt.
Nem értettem, hogy tehettem ezt saját személyemmel, hogy hagyhattam, hogy ennyire bántsam és megvessem azt a lényt, aki én vagyok. Legszívesebben belenyúltam volna a tükörbe, és segítséget nyújtottam volna magamnak.
Ekkor rájöttem, hogy ezt megtehetem és be is fejeztem az önbántalmazást. A sebek elkezdtek összeforrni és már egyre kevésbé fájtak. Lelkem apró darabkái, pedig ismét egy egész képpé kezdtek alkotni, egy reálisabb önképet.
Mindig a lelki fejlődés, indítja be a fizikai gyógyítást is. Időközben arra is rájöttem, hogy szándékosan alakult úgy az életem, hogy minden múlt béli dolog lezárult. Magam mögött hagytam és tovább léptem. Olyan voltam, mint a kisbaba, aki még járni nem tud, ezért kúszik a padlón. Lassan, és hatalmas erőfeszítés árán, de egyre jobban tud apránként előre haladni. A talpra állást megelőző pontja pedig az elköltözésem volt.
Eleinte ijesztő volt, hogy most már élesben játszom. Számomra új volt, hogy hirtelen ekkora felelősség nehezedett a vállamra, pontosan 67,5 kg. De szépen lassan, ahogy beköszöntött a tavasz, a lelkemet körülvevő jéghegyek is olvadozni kezdtek. Újjászülettem a természettel.

Már másfél hónapja annak, hogy elköltöztem. A felelősség kisebb, már csak 64, 5 kg. Visszatekintve az előző hónapokra, hatalmas utat tettem meg és büszke vagyok magamra. A régi álarcaimat levedlettem, s szembe néztem önmagammal. A valódi énemmel, akit elfogadtam. Ennek köszönhetően, minden nap, amikor belenézek a tükörbe, egy határozott, következetes, okos és vonzó lelket látok, aki végre a belső szépségét hajlandó felvállalni és sugározni a világ felé.

És, hogy megéri-e? azt mindenki döntse el maga...:)