Képzeld el, hogy kisgyerek vagy és a kocsi hátsó ülésén ülsz. Az orrodat odanyomva az ablaküvegnek a szemeid balról jobbra csak úgy suhanva váltakoznak, mint a zödelő fák. Egyre felgyorsul a szívverésed, és ahogyan ki- befújod a levegőt. A leheleted párásítása diktálja az ütemet. Tudod valami izgalmas vár, a szüleiddel együtt végre elmentek kirándulni, közös program. Változás, móka csak úgy szelitek a kilómétereket. Szívélyesen várod az újdonság élményét, s teljesen átadod magad az érzésnek. Majd odaértek a helyre, hatalmas sátrak ismerős arcok vesznek körül. Hű de izgi gondolod. El is kezdesz játszani valakivel, végre jól felszabadultnak érzed magad. A gyerekkori boldogság minden részét érzed a porcikáidban, ez egy gyönyörű pillanat, amire mindig emlékezni fogsz!

A következő pillanatban rohannál anyunak,apunak elújságolni az új játékot a csodákat, amiket felfedeztél. Nem találod őket. Nézel körül, figyelsz mint egy kopó, szaglászol-szimatszolsz, de eltűntek. 

- Anyáék elmentek - szólal meg egy kedves hang. Elmentek?...De hova mentek, hiszen Én itt vagyok....Mi együtt jöttünk, így vagyunk egy család..

- Majd egy hét múlva jönnek vissza - Egy hét múlva??!! Egy percet nem akarok nélkülük lenni. Hiszen meg kell mutatnom nekik, mit fedeztem fel!! Hol vannak??? A szemedben egyre nagyobb könnycseppek gyűlnek, már elhomályosult a látásod. És idegenek akarnak átölelni, a kezükbe venni. De te nem akarod, mégis azt kell tenned, amit mások mondanak. Üvölteni kezdesz, védekezni. Te ezt nem akarod....nem akarod...hol vannak a szüleid...miért nincsenek itt ha segítségre van szükséged? Miért hagytak el? Miért hagytak magadra.

Az első gyermekkori felismerésed: elhagytak.

Képzeld el, hogy ismét a kocsiban ülsz 11 évvel később. Ausztriába visznek ki a szüleid. Már otthon elkezdtél könyörögni, hogy nem akarsz három hétre kimenni. Nem akarsz az idegenekkel lenni. Nem akarsz külföldre menni, a barátaidtól távol lenni!! Egyszerűen nem nem és nem!! Sírsz és kérleled őket, de nem hallgatnak rád. Hat óra múlva pedig te állsz az idegen család kikövezett kocsifelhajtóján. A szüleid a szélvédőn keresztül néznek, látszólag rezzenéstelen arccal s egyre távolodnak tőled. Ugyanazok a könnybe lábadt szemek, zokogás, kétségbeesés, egy kivétellel most végignézed amint, otthagynak.

Második tinikori felismerés... nem érdekel a német nyelvvizsga és az egyéb szövegelés....ismét magadra maradtál.

Pár évvel később izgatottan várod a karácsonyt az első barátod ajándékát tervezed... végre szerelmes vagy. Nővé válsz. Végre valaki észrevett, végre valaki szeret és osztozhadsz ebben a kiteljesedésben. Meló után be is ugrik hozzád, igaz nem volt megbeszélve, sebaj mert meglepett. Hát nem kedves tőle, még ezt is megteszi nekem....

-Megcsaltalak, gondolom most vége...-  bumm megint elhagytak.

A harmadik felismerés a szerelemben: Megint bántottak, szakítás, magány.

A szülői mintáid és a férfi mintád is összeomlott. A következő fél év arról szól, hogy árnyékban jársz az utcán. Bizalmatlan, kedvetlen vagy. szenvedsz akárhányszor látod a boldogságot megcsillanni mások szemében.

S neked miért nem adatik meg? Még mindig egyedül vagy.

Nulla önbizalommal végig bukdácsolod a következő tíz évet. Ki tudja, talán milliónyi felismerés közepette, hazugságok, megalázástatások, kiábrándulások és ahelyett hogy visszakapnád önmagad gátlásokból tökéletes szerelemvédő ruhát hordasz. Elfáradsz, igaz volt két jelentős szerelem de mindig ugyanaz a konklúzió így vagy úgy, de magadra maradsz. Tudod, nem adhatod fel! Számodra létezik a Megfelelő.

Meggyógyítod magad, újrakezded, ahogyan már számtalanszor tetted. Van hited, hiszen így kell hozzáállni nem?

Két év kihagyás után, amit magadra fordítottál , hogy feltornászod az önbizalmadat 80-90%-ra, végre a tükörben is azt látod, aki vagy eljön a Te időd.

Nyilván az elején még ezt nem tudod. De ahogyan a hónapok telnek egyre biztosabb vagy benne. Senki sem tökéletes, vannak megoldandó feladatok. Sokat tanultál az évek során. Igen, ti is megbántjátok egymást, okoztok egymásnak fejtörést. Vannak napok, vagy akár hetek, amit nem értetek, miért alakul így. Ismerkedtek, kezdtek összeszokni. 

Felismerés: Nem vagy egyedül.

Telnek a hetek, hónapok és igen még mindig együtt vagytok. Mert igazán szeretitek egymást. Hol az egyik húz, hol a másik, hol mindketten, hol pedig egyikőtök sem. Nehéz. Sokat dolgoztok, nem laktok együtt. Néha a táskátokból éltek. De valahogy minden hónap végén, még együtt léteztek.

Felismerés: Talán tényleg többé nem hagynak el?

Nehéz, néha idegesítő, nem értem, rémálmok, örvények, megértések és felismerések. Fejlődtök együtt, egymásért, néha pedig behúzzátok a féket. De ilyen az élet. Közel másfél éve együtt...két önbizalomhiányos lélek, akik egy tóban közös hajóban. Vitorla és árbóc is van. S a szeretet szelén hajókáznak...

Most megint eljött a tanulás időszaka. A múlt örvényei megpróbálnak beszippantani magukkal. Elhitetni velem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem érdeklem. Hogy nem kellek neki. És igen, elgyengülök és pillanatokra, elhiszem. 

A legutóbbi álmom is erről szólt, hogy nem voltunk kapcsolatban. De együtt éltünk és egyik nap passzívan viselkedett velem, a másik nap pedig mindig, piszkált és próbálta bebizonyítani, hogy én vagyok a rossz. S a lakótársunk is az ő pártját fogta. Én pedig besokalltam, és kijelentettem, hogy elköltözöm. A lakótársam pedig csak az ismételgette:- De, mi a baj....mi a baj... én pedig rájöttem, hogy az álommal van a baj. Ez nem valóság. Az én szerelmem nem ilyen.

-Ő nem ilyen! - és felébredtem. Igen küzdenem kell, magamért, a valóságomért, hogy ne a múltbéli tapasztalataimnak éljek. Tanuljam meg, hogy nem kell mindent magamra venni, és az elmúlt rosszra emlékezni.

Felismerés: bármi is történt a múltamban, ő nem ilyen! Pont ezért Szeretem!

Hogy ne maradj le a következő sztoriról kattints IDE.